Magány

Amikor némán ülsz egy kis szobában,
s a sötétségbõl rád tör a magány,
jusson eszedbe csak egy percre,
tudni fogod, hogy valaki vár.

Ha a vázában elhervadt a rózsa,
minden mozdulatod megszokott,
egy percre felidézed a múltját,
aztán könnyedén eldobod.

Nem érzed és nem tudod,
hogy az úton szembejössz velem,
elmegyünk egymás mellett csendben,
és nem szól ránk senki sem.

Csak egy perc volt a boldogságunk,
csak egy boldogító röpke pillanat,
egy érzés, mely egy percre jött csak hozzánk,
s aztán gyorsan elszaladt.

És mi újra magányosok lettünk,
ezer színével is szürke csak a nyár,
szobánkban a némaság a vendég,
s nem tudjuk, hogy ránk valaki vár. 
  Gál Mária