Anekdoták

Naszreddin Hodzsa az ismert szufi bölcs épített magának egy házat. Öt évig dolgozott rajta, míg végül elkészült. Éppen a kávézóba tartott malteres kézzel és mészporos ruhában, amikor az úton találkozott egyik ismerősével, Alival a fűszeressel.

- Na milyen a házad? - kérdezte Ali.

Naszreddin felvett egy út szélén heverő téglát, és azt mondta:

- Ilyenek halmaza. 

A legtöbb adomát a "nagy nemzedék" színészeiről jegyezték fel:
Somlay Artúr fiatal korában sokat foglalkozott szociológiai tanulmányokkal. Egyszer szakszerű kiselőadást tartott Mály Gerőnek a tőke és a munka egymáshoz való viszonyáról. Mály azonban már az alapoknál elakadt, ezért érzékletesebb magyarázatra volt szükség.
- Nem tudod mi a tőke és a munka? - kérdezte Somlay türelmesen. - Hát mondjuk, kölcsön adsz nekem 20 pengőt. Ez a tőke. Aztán ugye vissza akarod tőlem szerezni.

Ez a munka.

Richelieu, a hírhedt francia bíboros a törvények kiforgathatóságáról beszélve azt mondta:

- Nincs olyan ember, akit bármilyen kijelentése alapján le ne csukathatnák.
A társaság levő tudós megkérdezte:
- Bíboros úr, mit tudna kifogásolni ebben a kijelentésben: Egyszer egy az egy.
- Szerencsétlen ember! Maga nyíltan tagadja a Szentháromságot! Azonnal az inkvizíció elé
vitetem.     

A püspök hintón utazott, s szembe jött vele lóháton egy kapucinus barát.

- Mióta utaznak lóháton szent Ferenc hívei? - kérdezte gúnyosan a püspök.
- Azóta, amióta Szent Péter utódai hintón járnak - hangzott a riposzt.     

Amikor a németek 1940-ben megszállták Párizst, Pablo Picassót, a nagy festőművészt beidézték a Gestapó parancsnokságára.

- Maga az a Picasso nevű antifasiszta piktor? - kérdezte a kihallgató tiszt.
- Igen valóban festőművész vagyok - felelte halkan Picasso.
Ekkor a tiszt elővett egy fotót, ami a Guernica - a spanyol polgárháború borzalmait, a fasiszta rombolást ábrázoló remekmű - reprodukciója volt. A náci tiszt rámutatott a képre:
- Ezt maga csinálta?
- Nem - rázta meg a fejért Picasso. - Ezt maguk csinálták.     

   

A múlt század francia irodalmának egyforma büszkesége a két Dumas: apa és fia. Az öreg Dumas leghíresebb, legismertebb művei a "Három testőr" és a "Gróf Monte Christo" sorozat. A fiatal Dumas legjobb műve a Kaméliás hölgy, amely Puccini Traviata című operája szövegköny-vének alapjául is szolgált. Amikor az ifjú Dumas a Kaméliás hölgyet megjelentette, a könyv egyszeriben oly átütő sikert aratott, hogy az író, barátai rábeszélésére színdarab formájában is megírta. Egy kitűnő párizsi színház vette meg a darabot, és a mű ebben a formájában is folytatta diadalútját. Mindjárt a bemutatón meghódította Párizs színházlátogató közönségét. A bemutatón természetesen jelen volt a büszke apa is, és az első felvonás utáni szünetben boldogan vegyült el a közönség közé, hogy fia diadalát élvezze. Egyszer csak elébe állt egy elegánsan öltözött polgár a nejével együtt, megragadta az öreg Dumas kezét, és lelkesen így kiáltott fel:
- Mester! Köszönjük önnek ezt a művet, talán még életben ily csodásat nem. írt. Gratulálok az
írók fejedelmének!
Dumas végighallgatta a dicsérő szavakat, majd elengedve a fellelkesült újgazdag párnás kezét, szerényen így szólt:
- Köszönöm a gratulációt uram, de meg kell vallanom, hogy az csupán fele részben illet meg
engem. Én ugyanis nem a darabot alkottam, csak a szerzőt!

     A lengyel származású világhírű karmesterhez, Leopold Stokowskihoz minden elhárító kísérlet ellenére befurakodott egy dúsgazdag nagyiparos felesége. Méghozzá nem is egyedül, hanem a divat és a kozmetika minden eszközével kiglancolt leányával.
- Maestro - kérlelte a dirigenst -, csak magában bízom. Hallgassa meg a leányomat, mindenki
azt mondja róla, hogy valóságos zongorazseni. Csak egy negyedórácskát szenteljen neki...
A negyedóra letelt - Stokowski örökkévalóságnak érezte. A leányka szép volt, gazdag, sőt fiatal volt - csak éppen zongorázni nem tudott. Stokowski kínosan dörzsölgette az állát.
- Asszonyom - szólt végül -, az ön kedves leánya nyilván igen jámbor lélek.
A mama csodálkozott.
- Jámbor...?
- Legalábbis a bemutatott darab előadása után annak kell tartanom, mert ami a legfeltűnőbb volt
játékában: zongorázás közben állandóan követte a Biblia tanítását...
- ???
- Ugyanis a jobb keze soha nem tudta, mit csinál a bal...      

Királyhegyi Pál sikeres újságíró lehetett volna itthon is, de ő érettségi után elindult Amerikába szerencsét próbálni. Ott elismert forgatókönyvíró és gagman vált belőle. Emellett létrehozott egy magyar nyelvű újságot, melyben többnyire saját cikkei jelentek meg. Ezek valóságos gyöngy-szemek voltak, mivel világhírességekről szóltak, és olyan dolgokat írt róluk, amelyek sehol máshol nem jelentek meg. Közülük legemlékezetesebb a Lindbergh-el készített interjúja, és a Greta Garbóról szóló anekdotája:

William Seiter, a tehetséges, fiatal svéd filmrendező beleszeretett egy Gustavson nevű csinos fodrászlányba. Ez még nem lett volna baj. A fiatalok vidáman éltek, amikor egy napon jelentkezett Hollywood, és a rendezőt szerződési ajánlattal lepte meg. Hollywood akkoriban, a húszas évek végén virágzott, és gondolni sem lehetett arra, hogy egy fiatal rendező visszautasítson egy amerikai lehetőséget, ami pénzt, sikert, világhírt jelentett. Seiter azonban nem akarta elhagyni szerelmét, és az mondta az ügynöknek, aki a szerződést intézte, hogy van egy tehetséges, szép, fiatal színésznő: egy bizonyos Gustavson kisasszony, jó lenne, ha őt is leszerződtetné a gyár. Az ügynök kijelentette, hogy erről szó sem lehet, neki csak arra van felhatalmazása, hogy szerződtesse Seitert
- Mennyi lenne a fizetésem? - érdeklődött a rendező.
- Heti hétszázötven dollár.
- Legyen ötszáz, és a többit adják oda ennek a Gustavson kisasszonynak.
- Annak semmi akadálya. Akár az egész hétszázötvenet is megkaphatja a kisasszony, ha önnek úgy tetszik.
Így került ki Seiter és vele együtt Gustavson, vagy ahogy ma ismerik: Greta Garbo Hollywoodba. A gyár nem bízott Greta Garbóban, és az első filmjét így hirdették a mozik: "A következő héten vegyél egy chance-ot a mi filmszínházunkban. Nálunk már eddig is sok szép és jó filmet láthattál. Mindig előre bejelentettük, ki a film sztárja, ki rendezte, kik a szereplők. Most nem szólunk semmit. Gyere el a moziba, és nézd meg ezt a filmet, aminek nem áruljuk el a főszereplőjét sem.
Az ismeretlen főszereplő Greta Garbo volt, de óvatosságból szerepelt a filmben egy iszonyú erejű földrengés is, mert a főnökök arra gondoltak, hogyha a sztár nem fog tetszeni a közönségnek, a földrengésre biztosan befizetnek. Csak később derült ki, hogy kidobott pénz volt a földrengés meg az árvíz, mert Garbo szebb, izgalmasabb volt, mint a rengő föld, az összedőlt házak, és az árvízben fuldokló emberek. Garbo hamarosan úgy meghódította a közönséget, hogy már a Greta sem kellett, elég volt a Garbo, és a nép ostromolta a filmszínházakat. Néhány év múlva Seiter váratlanul meghalt szívbajban, de Garbónak akkor már nem volt szüksége támaszra. Boldog volt az a rendező, aki rendezhette Garbót, és a filmgyár csak ekkor tudta meg, milyen remek üzletet csinált azzal, hogy leszerződtette Seitert, és kegyelemből, de ingyen Gustavson kisasszonyt is.
Seiter halála után még a szívós és találékony hollywoodi pletyka sem tudta összehozni Garbo nevét senki mással. Egyedül élt, azt is mondhatnám, hogy örömtelenül. Férfira rá sem nézett, pedig lett volna választék és jelentkező is bőven. Greta Garbo karrierje töretlenül emelkedett a csúcsokra. Hamarosan ő lett Amerika és az egész világ első számú kedvence, minden filmje világsiker volt. Már nem kellett földrengés a filmjeihez, ő maga volt a földrengés. Hihetetlen, de így igaz, nem voltak barátai, csak rajongói. Nem engedett közel magához senkit, sem férfit, sem nőt. Magányos ember volt, nem akart vagy nem tudott senkinek a társaságában felmelegedni. A legtöbb kollégája, munkatársa feje fölé nézett, nem látta meg őket, egy meleg, közvetlen szót nem váltott senkivel. Sikerei csúcsán visszavonult. Soha nem mutatkozott nyilvános helyen, nem lépett fel, nem óhajtott szerepelni. Semmilyen pletyka nem kerengett róla, semmilyen botránnyal nem hozták összefüggésbe a nevét. Csak magának élt, és bár számtalanszor hívták vissza a filmhez, soha, semmilyen szerepet nem vállalt. Újra Gustavson kisasszony lett belőle.
Egy anekdota azonban fennmaradt róla: Van az amerikai stúdiókban egy szokás. Amikor egy-egy film elkészül, az igazi, látványos, reklámhadjárattal meghirdetett premier előtt van egy "preview", vagyis előzetes bemutatása a filmnek. Ez annyit jelent, hogy a frissen elkészült filmet leviszik vidékre, valamelyik kis moziba, és minden bejelentés nélkül, a meghirdetett műsoron kívül bemutatják a közönségnek. Ennek az előzetesnek az a célja, hogy lássák az emberek reakcióját, és a tapasztaltak alapján esetleg még az utolsó pillanatban is javítanak a kész filmen. Megérkeztünk másfél órányira Hollywoodtól egy kis faluba. Itt mutatták be a Ninotschká-t, az új Garbo-filmet, amelyet úgy hirdettek, hogy Garbo laughs (Garbo nevet), amire nem volt példa az korábbi filmjeiben. Magánéletében a színésznő egyáltalán nem úgy öltözködött, ahogyan a sztárok szoktak. Divatjamúlt, kényelmes, nagy cipőben járt, slafrokszerű esetlen ruhában, és kabát helyett valami malaclopó köpenyt hordott. Egyáltalában nem törődött a divattal. Mindannyian izgatottak voltunk. Nekem különösen szívügyem volt ez a film, mert szövegkönyvét barátom, Lengyel Menyhért írta, Garbóról nem is beszélve. Alig vártuk, hogy vége legyen a rendes műsornak, mert csak ezután kezdték el vetíteni a Ninotschká-t. Elindult végre a Garbo-film, ő maga is izgatott volt, fészkelődött a helyén, és gyakran felugrott az izgalmasabb részeknél. Ilyenkor magas termetével eltakarta az egész vásznat. A negyedik felugrásnál az egyik ideges néző dühösen kiabálta oda Garbónak:
- Maradjon már nyugton, ne ugráljon folyton, nem azért jöttünk ide, hogy magát lássuk!     

A hajdani amerikai külügyminiszter, Kissinger :
- Van egy olyan háború, amelyet soha, egyik fél sem nyerhet meg. Ez a nemek csatája. Ugyanis
mindkét fél túlságosan sokat barátkozik az ellenséggel

Magány

Amikor némán ülsz egy kis szobában,
s a sötétségbõl rád tör a magány,
jusson eszedbe csak egy percre,
tudni fogod, hogy valaki vár.

Ha a vázában elhervadt a rózsa,
minden mozdulatod megszokott,
egy percre felidézed a múltját,
aztán könnyedén eldobod.

Nem érzed és nem tudod,
hogy az úton szembejössz velem,
elmegyünk egymás mellett csendben,
és nem szól ránk senki sem.

Csak egy perc volt a boldogságunk,
csak egy boldogító röpke pillanat,
egy érzés, mely egy percre jött csak hozzánk,
s aztán gyorsan elszaladt.

És mi újra magányosok lettünk,
ezer színével is szürke csak a nyár,
szobánkban a némaság a vendég,
s nem tudjuk, hogy ránk valaki vár. 
  Gál Mária