Olyan furák vagyunk mi emberek, lelkünk sír, az ajkunk nevet.
Egymásról azt hisszük, boldog talán, és
irigykedünk minden szaván.
Azt hisszük, hogy a másik szeme ragyog, gondolataik tiszták, szabadok.
S nem vesszük,
dehogy vesszük észre, hogy könnyek égnek csillogó szemében.
Különösek vagyunk mi emberek, a lelkünk sír, az
ajkunk nevet.
Hazugság az egész életünk,
hisz akkor is sírunk, ha nevetünk!”
Rendszerint van egy, akit igazán szeretünk.
Aki a legkedvesebb. Lelkünkhöz közelálló.
Olyan titok ez, melyet nem szabad bolygatni.
A szeretet mélyebben van.
Tudatnál, akaratnál, vágynál, képzeletnél, társadalmi elvárásnál mélyebben.
A szeretet nem kötelesség, nem feladat.
Nem józan ésszel, akarattal, kényszerrel elõidézhetõ állapot.
A szeretet: a szabadság jegyében áll.
Senki sem mondhatja meg,kit szeressek,kit ne szeressek,
még én sem utasíthatom magamat, mert ez jóval magasabb szinten dõl el,
mint ahova akaratunk fölér - ez a lelkünknek olyan helyén dõl el,
olyan magas, a földi élet légkörén túli szférájában,ahol már sem a társadalom,
sem a szokások, az elvárások, a félelmek, az érdekek, de még a lelkiismeret sem szólhat bele semmibe.
A lélek itt már szabadon szárnyal, azzal és oda, akivel, és ahová akar.
Úgy hívják: szabadság.
Nincs benne, kell, és muszáj és az enyém és a tiéd.
Nincs benne színjáték. Nincs hazugság. Nincs idõ sem - mert ahogy egy életet leélhetek valakivel, és nem szeretem -
s egyetlenegyszer találkozok valakivel és szeretem.
Az igazi szeretet feldúlhatja a világ rendjét.
